|
Tarajos sül
 Észak-Afrikában a Szaharán kívül mindenütt elterjedt. Előfordul Olaszország déli területein és Szicíliában is, ahová valószínűleg az ókori rómaiak vitték magukkal. Lehetséges, hogy Albánia és a volt Jugoszlávia területén is előfordul. Ma a megfelelő búvóhelyet kínáló területeken, bokrokkal borított sziklás lejtőkön, elvadult kertekben vagy a régi mezőgazdasági kultúrák szegélyein meglehetősen elszigetelt állományokban él.
Testhossza 60-90 centiméter, farokhossza 5-12 centiméter és testtömege 13-25 kilogramm. Háta közepétől a farkáig 40 centiméter hosszúságot elérő, fekete-fehér gyűrűs tüskék borítják. A kimeresztett tüskék az állat fején hosszú, tövises tarajt képeznek. Tüskéit védekezésre használja, veszély esetén felmereszti, majd hátrálva támad az ellenségre. A visszahajló horgokkal sűrűn tűzdelt tüskék lazán ülnek az állat bőrében és azonnal leválnak, amint egy másik állat húsával érintkezésbe kerülnek. Az áldozat minden egyes mozdulatára egyre mélyebbre hatolnak testébe a tüskék. A tüskék fájdalmas és gyorsan elgennyesedő sebeket okoznak. Az állat farkán lévő üreges tüskevégződések keltik a sülre jellemző csörgő hangot, amely figyelmeztető jelzésként szolgál. Feje tompa, az orra hegyes, bársonyosan szőrözött; lába és füle rövid. A tarajos sül ezért esetlennek látszik, pedig ügyesen tud szaladni, és jól megbújik a sűrűben is. Ebben nagy segítségére van az, hogy teste kúp alakú. Tüskéi rugalmas köpenyként borítják.
Magányos életet él, néha párban jár. Éjszakai életű, a nappalt maga ásta üregében tölti, de télen is odahúzódik pihenőre. Nem alszik téli álmot. Az eurázsiai hód után a legnagyobb európai rágcsálónak számító tarajos sül meglepően ügyesen bujkál a sűrűben. Tüskéi miatt nincs sok ellensége. Tápláléka gumók, gyökerek és gyümölcsök, de rovarokat, gyíkokat és békákat is fogyaszt, ha sikerül elkapnia őket. A szabad természetben 12-15 évig, fogságban viszont sokkal tovább él.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
