Az Etosha Afrika egyik legrégibb nemzeti parkja. Területe 22 270 km². Az etosha szó ovambó nyelven „Nagy fehér síkságot” jelent, és ezt a nevet a közepén található tómederről kapta.
Az Etosha-mocsár Namíbia északi részén található, Ovambo-föld közepén, a déli szélesség 19. és a keleti hosszúság 16. foka környékén. Délről és keletről az Ovambo-fennsík határolja, északon a Huíla-fennsík, nyugaton pedig a Kaoko-hegység (Kaoko Veld) választja el a Namíbiai-sivatagtól.

Az Etosha-medencét a permokarbon eljegesedés idején egy gleccser koptatta ki. A medence és a tengerparti sáv közvetlen kapcsolatát a Kaoko-hegység felgyűrődése szüntette meg. Ezután a medence a csapadékviszonyoknak megfelelően többször is egyenlőtlen időközönként hol összefüggő tóvidékké alakult, hol kiszáradt. A síkság a Kalahári-medence része. A park középső részét egy mintegy területű, sós lapály foglalja el, amiben csak az az esős évszak végén gyűlik össze némi víz. A tómeder több mint 10 millió éve alakult ki; a tükörsima, 150 km hosszú meder holdbéli tájra emlékeztet. A tó körüli területek növényföldrajzilag nagyon változatosak; a lombos erdőktől a szavannán át a félsivatagig sokféle élőhely megtalálható. A tóvidék felülete egykor mintegy 70 000 négyzetkilométer volt; most mintegy 4590 négyzetkilométer.

Az Etosha-mocsárban három évszak különböztethető meg:

• hideg és száraz májustól augusztusig
• forró és száraz: szeptembertől az esőzés kezdetéig
• meleg és nedves: az esőzések kezdetétől áprilisig

Az esőzés akár már kora szeptemberben elkezdődhet, de gyakran csak decemberben vagy még később. A legcsapadékosabb hónap a február.

Mivel a mocsár lefolyástalan terület, a bepárlódó vízből kicsapódnak a sók; a felszín erősen szikes; a mocsárban és peremvidékén kontinentális sziknövényzet alakult ki. Az esős évszakban az északról és keletről befutó patakok feltöltik a tavat, amiben ilyenkor 15–300 cm-es vízréteg gyűlik össze. A száraz évszakokban a tó gyorsan kiszárad, és az uralkodó keleti szelek valósággal kiseprik a fenekét. Augusztusra a porfelhők olyan sűrűvé válnak, hogy a látótávolság pár száz méterre csökken. Az Etosha-medencéből kifújt porfelhők egészen az Atlanti-óceánig eljutnak. A felhőkben kavargó porszemcsék elősegítik az esős évszak kezdetén gyakori viharok kialakulását.

A száraz évszakokban a madarak és emlősök csak az itatóhelyeken juthatnak vízhez. A parkban az itatók öt típusát különböztetik meg:

• A természetes itatók olyan, sekély mélyedések, amelyekben meggyűlik a víz; júniusra általában kiszáradnak. Az egész parkban sok ilyen, nagyon rövid életű, csapadékfüggő itató van.
• A források a domboldalakban, a sziklák üregeiből és repedéseiből szivárognak. Ezek működése is nagyban csapadékfüggő, és ha kevés volt az eső, a legtöbbjük kiszárad.
• A mélyvízi források (water-table spring) a mélyebb horpadásokban fakadnak, és a talajvíz táplálja őket. Mivel a talajvíz szintje a csapadékviszonyoktól függően változó, változik ezeknek a forrásoknak a szintje és vízhozama is. Némelyikük — mint például az Ombika-forrás — gödrét az állatok és emberek kimélyítették.
• Artézi források: a környező hegyvidékeken beszivárgó víz egyes helyeken a felszínre tör. Ezek állandó hozamú források. A legjobb példák erre a típusra Koinagas és Klein Namutoni artézi kútjai.
• A mesterséges itatókat a park felügyelősége készítette: fúrásokkal hozták felszínre az artézi vizet. A kevéssé kihasznált területeken létesített mesterséges itatókkal a vadállomány jobb megoszlását segítették elő. A szivattyúkat eleinte szélkerékkel hajtották meg, idővel ezek helyét dízel-motorok, majd napelemes szivattyúk vették át. Napenergiával működtetett szivattyúkkal több, megcsappant hozamú természetes forrásra is rásegítenek.